- Mutasd még egyszer! – kapott a kezem között lévő papírlapra Dani. Hiába olvasta újra és újra a sorokat, hozzám hasonlóan ő sem tudott mit hozzászólni a történtekhez. Pontosabban én egész este ezen kattogtam, és már egy komplett összeesküvés elméletet is összeállítottam a fejemben. – Van ötleted ki küldhette? – nézett rám kérdőn.

- Ötletem nincs, összeesküvés elméletem van – feleltem büszkén, bár miután kimondtam az előzőket, megbántam. Dani szemei hirtelen kikerekedtek, és kezével jelezte, hogy tudná értékelni, ha elmondanám az elméletem. – Szóval, az előző lakhelyem ugyebár Siófok volt, és volt Brigi, aki rákos volt. És Siófokról küldték és a feladó nevénél egy B betű szerepelt csupán… - kezdtem, de miután elhangzottak a szavak kicsit hülyén éreztem magam. Pontosabban enyhén szólva paranoiásnak. Nagyon paranoiásnak.

- Ne haragudj, de biztosan nem a síron túlról üzentek neked… - nézett rám megbújó cinizmussal a szavaiban Dani. Tény, hogy legjobb barátnőm, de ami a szívén az a száján.

- Igazad lehet – zártam le a beszélgetést. Nem kell tudnia, hogy este mennyit sírtam a régi naplómat olvasgatva, ahol még minden más volt. Brigivel az iskola legjobb tanulói voltunk, minden diák példaképei. Rengeteg barátunk volt, de egymásnak voltunk a legjobb barátai. Eszembe jutottak a közös mozizások, az éjszakákba nyúló csajos beszélgetések, az osztály fiúinak részletes kitárgyalása, a közös nyaralások, és még sorolhatnám. Miközben ezen gondolkoztam éreztem, hogy a szívem összeszorul a feltörő emlékek miatt, és akaratlanul is könnybe lábadt a szemem. Nem sírhatok! – hitegettem magammal a lehetetlent. Nem szoktam sírni. Legalábbis ebben az évben nem sírtam. A tavalyi év még a feldolgozás időszaka volt igaz, Brigi halálát a mai napig nem tudtam elfogadni, se teljes valójában feldolgozni. Nem akartam, hogy a diáktársaim szomorúnak lássanak, azt meg végképp nem, hogy sírni. Ezért egy gyors „bocsáss meg” után – amit Daninak intéztem – beviharoztam a vécébe, elmentem a leghátsó fülkébe és magamra zárva az ajtót a földre rogytam. Előkaptam a telefonom amire még mindig le voltak mentve a legjobb közös képeink. Az ujjaim remegve jártak a kijelzőn, mire meglett a rejtett mappám is, ahol az említett fájlok voltak. Milyen hülyén néztem ki… - nevettem halkan az egyik nyolcadik osztályban készült kép láttán. Szőke hajam lófarokba volt fogva, de a fele már kicsúszott, biztosan játszottunk. Egy kék póló és egy farmer volt rajtam, ami a térdénél ki volt lyukadva. Brigi vörös haja a vállára omlott. Úgy festett, mint a legelismertebb modellek a magazinok címlapján. Kék szemeiben visszatükröződött a nyári nap fénye, amit az angyali mosolyával koronázott meg. Velem ellentétben rajta egy virágmintás ruha volt. Mindig is különböztünk egymástól. Visszagondolva én inkább az utcai stílust kedveltem, míg ő már 13 éves korában is sikkes párizsi hölgyek módjára váltogatta a ruháit. Nem hiába mondják azt, hogy az ellentétek vonzzák egymást.

Pár pillanattal később a szememből kicsordult az első könnycsepp, amit előbb pár, később pedig több ezer követett. Könnyeim vékony patakként folytak végig az arcomon, míg végül egy a telefonomra nem pottyant. Remegő kézzel töröltem bele a készüléket a pólómba, majd továbblapoztam a képeket. Egyszerre volt felüdítő látvány újra látni a legjobb barátnőmet, és egyszerre volt szívbemarkoló is a tudat, hogy csak ezek a képek maradtak belőle. Igaz, a szüleink nagyon jól kijöttek egymással, mondhatni ők is barátok voltak, akárcsak mi. Gyakran mentünk közös nyaralásokra és szerveztünk kerti partikat is. Miután Brigi meghalt, a szülei nekem adták az egyik kedvenc szoknyáját és a kedvenc nyakláncát, amin egy horgony alakú medál lógott arany láncon. Mindig rajta volt, ha jól emlékszem a nagymamájától kapta. A szoknyája azóta is megvan igaz, egyszer sem volt rajtam. A nyakláncát egyedül a temetésére vettem fel, azóta az is a nyaklánctartómon pihen egyedüli nyakékként.

Néhány percig még emésztettem magamban a tényeket, amik már lassan két éve nem hagynak nyugodni. Soha nem gondolkoztam el Brigi haláláról, nem is nagyon firtattam a dolgot. Mondjuk, nem mintha a szüleim szóba akarták volna hozni, így is volt elég bajom. A következő pillanatban kinyílt a vécéajtó a maga nyikorgó módján, majd kopogást hallottam. Nem szóltam ki, nem akartam hogy tudomást szerezzenek rólam mások. A kopogás egyszer csak elhalkult, pár percig néma csend volt, majd visszafordult és amilyen gyorsan megjelent, olyan gyorsan el is tűnt az illető.

Nem kifejezetten hatott meg a dolog, ugyanis mindennapos, hogy egy iskolában eljárnak vécére a diákok. Kaptam Danitól egy SMS-t, amiben kérdezte, hogy kijöjjön-e hozzám, én pedig visszaírtam neki, hogy minden okés, már megyek órára. Mély levegőt vettem, hogy lenyugtassam magam. Átgondoltam a levélről alkotott elméletemet is, és megcáfoltam a saját gondolataimat. Azzal nyugtattam magam, hogy biztosan rossz címre küldték, vagy rossz levelet. Nem akartam semmilyen háttértörténetet bebeszélni magamnak, hiszen a gyógyulás és az elfogadás útját még nem fejeztem be. Szerettem volna, ha Brigi emléke tiszta és érintetlen marad, nem akartam, hogy bármilyen jött-ment levél is beszennyezze azt.

Miután megtöröltem az arcom felálltam, és kinyitottam a fülke ajtaját. Céltudatosan a vécében található két tükör egyikéhez léptem, hogy felmérjem mekkora a kár a fejemet illetően. A hajamra ráfért volna egy mosás, és az elfolyt szempillaspirálon kívül nem sok kivetnivalót találtam magamon. Eresztettem egy halvány mosolyt annak reményében hátha jobb kedvre derít ha látom a tükörképem mosolyogni. Kifújtam a levegőt és elindultam kifele. Ám ekkor a tekintetem a vécében található másik tükörre tévedt, amin először egy firkát, később pedig egy tökéletesen kirajzolódó, vörös rúzzsal felírt „B” betűt véltem felfedezni. Pislogtam párat, hátha rosszul látok, de sajnos nem volt semmi baj a szememmel. A tükörre volt írva egy „B” betű. És akkor írták fel, amíg én bent voltam. Az a lány, aki bejött.