- Siessünk, mert nem fogok odaérni a körmöshöz – toporzékolt decibelmérőt nem tűrő hangmagasságban Dorottya, akit a háta mögött Ottyának hívunk. Szóval Ottya tipikusan az a lány, aki visítva beszél, visítva nevet, és közben minden körülötte lévő ember hálát ad, ha a következő percben hallja a hangokat.

- Gyors leszek, ígérem – felelte viccesre véve a figurát Nyírségi, ám a poénján egyedül ő kuncogott, minket nem igazán hatott meg a megjegyzése. – Mivel nemsokára év vége és gondolom már mindannyian tervezitek a nyári teendőket pár dolgot ne felejtsetek el szem előtt tartani. Idén még nem, de jövőre már a mi feladatunk lesz a ballagás lebonyolítása, megszervezése. Ebben az évben csak a saját termünket kell kidíszíteni, remélem ez egyikkőtöknek sem okoz megerőltetést – célzott erősen az imént hisztiző lányra és a barátnőjére. – Szeretném, ha a holnapi nap végére megbeszélnétek, hogy ki hogyan s miként járul hozzá a díszítéshez. Gondolok itt virágokra, szalagokra, és hasonlókra. Érthető voltam? – kérdezett vissza, mi meg csak egy semmitmondó takarodjunk már ki innen bólintással jeleztük, hogy ez előbb elhangzott monológot feldolgoztuk. – A következő amit mondani szeretnék, az az osztálykirándulással kapcsolatos. Mint tudjátok pár hét múlva megy az egész iskola egy 2 napos kirándulásra, mi előzetes megbeszélés alapján a Balaton mellé megyünk, pontosabban Tihany környékére. A költségeket osztálypénzből fedezzük, de a költőpénzről magatoknak kell gondoskodni – folytatta mosolyogva. – Az indulás jövő hét pénteken lesz, reggel 7 órakor az iskola mellett található parkolóból. Mindenki értette? – kérdezett vissza, mi pedig az előbb eljátszott felfogtuk dumával kisiettünk a teremből. Szegény nőnek nem sok tekintélye van, legalábbis a diákok körében nem.

A nap végeztével betértünk a törzshelyünkké vált pubba, amit a helyiek cooltúrának hívnak. Nem is mondok többet erről. Fél órával később Marciék is megérkeztek, és már négyen ültünk az egyik asztalnál. Marci egy lágy puszival üdvözölt, ugyanis egyikünk sem szerette volna kivinni a kapcsolatunkat az utcára, legalábbis ez a nyers megfogalmazása annak, hogy nem nyálazunk más emberek előtt. Peti meggyötörve rogyott le Dani mellé, aki bohókásan kérdezte, hogy mégis mi történt szerencsétlen fiúval, amiért ilyen kedvtelen.

- Ne is kérdezd… - fogta a fejét, de elnevette magát, aminek következtében mi is. – Feleltem Katkánál – kezdte, belőlem pedig kitört a röhögés. Horváth Katalin tanárnő, akit a háta mögött vagy Katkának, vagy matekmamának hívtunk. Állítólag már több éve nyugdíjba küldték a nőt, de még mindig itt tanít, azt viszont senki nem tudja, hogy miért. Tulajdonképpen annyit lehet elmondani a nőről, hogy mama formája van, mindig csinosan öltözködik, egyszer kifestette vérvörösre a körmét és valahol 60 és a halál között van a korát tekintve.

- És, mi volt? – kérdeztem lelkesen. Ha Peti felel, mindig valami óriási botrány történik, amiről legalább egy hétig beszél az iskola.

- Hát… Amikor meghallottam a nevem először nem is hittem a fülemnek, de amikor az egész társaság hátrafordult már éreztem a vihar előszelét – dramatizált. – Aztán kimentem, gyorsan lerendeztük, hogy fogalmam sincs a szögfüggvényekről és kaptam egy mentő kérdést, ami az volt, hogy adjak össze két vektort. Ekkor Adriennre néztem, aki az első padból totál lelkesen próbálta elmagyarázni a dolgokat, de én rohadtul nem értettem őket, ezért mindössze gondolkodón a táblára néztem és kijelentettem, hogy : a vektor és b vektor mától házastársak vagytok – fejezte be röhögve.

- A tanárnő ezután már nem kérdezett tőle semmit, és persze egy karóval, nameg óriási röhögés közepette ment vissza a helyére – nyugtázta a történetet Marci.

Az együtt töltött idő gyorsan telt, észbe se kaptam és már este 7 óra volt. Elbúcsúztunk a többiektől és Marcival együtt elindultunk hozzánk. Vagyis pontosabban ő hazakísért és továbbment. Szerencsére elég közel lakott hozzám, így szinte bármikor tudtunk találkozni.

- Készültél holnapra? – dobta fel a totál elfelejtett kémia témazáró labdát, én pedig megrökönyödve vettem észre, hogy az a labda bizony keményen fejbetalált. Teljesen lesokkolódtam, köpni-nyelni nem tudtam, mire ő elnevette magát és csak annyit mondott: - gondoltam.

Ezután megfogta a kezem, magához húzott és hosszú percekig szorított. Mélyen beszívtam az illatát és tisztán éreztem, ahogy dobog a szíve. Éreztem, hogy az én szívem is vadul dobog, és azt is éreztem, hogy egy ritmusra vernek. Végtelenül boldog voltam Marcival, és minden együtt töltött percért hálát adtam az égnek. Felső kezével kiszedte a szél által arcomba fújt hajszálakat, majd végtelenül egyszerűen és végtelenül édesen megcsókolt. Próbáltam minél jobban hozzá simulni, mire ő még jobban ölelte a derekam. A végtelennek tűnő csókunk sajnos véget ért, elköszöntünk egymástól, és beléptem a kapun.

Amint a szobámba értem meglepetten tapasztaltam, hogy égett a villany. Ez mondjuk nem olyan nagy tragédia, de a szüleim nem igen szoktak bejárni az én felségterületemre. Esélytelen, hogy a szennyes ruhát kereste anya, vagy apának volt szüksége esetleg egy lemezre. Mindig mindennek megvolt a maga helye, de most valami mégis más volt.

- Szia Kicsim – köszöntött kedved mosollyal anya az ajtófélfának támaszkodva. – Elfelejtettem, hogy égve hagytam a lámpát. A postaládában volt egy levél, amit neked címeztek, azt hoztam fel az íróasztalodra. Mielőtt megkérdeznéd, nem nyitottuk ki – mutatott az említett bútor felé. Enyhén szólva lepődtem meg, hogy mégis kitől kaptam én levelet a XXI. században. – Vacsora? – zökkentett vissza anya az életbe.

- Lehetőségek? – kérdeztem kaján vigyorral az arcomon. Tudtam, hogy ha felajánlásra kerül a vacsora, akkor lehetőségem van arra, hogy bizonyos „menük” közül válasszak.

- Rántott hús kukoricás rizzsel, sóska vagy spagetti – sorolta.

- A sóska jó lesz – feleltem izgatottan. Imádtam a sóskát, de tudom, hogy a korosztályomban lévő emberek nagy része nem igen díjazza ezt az ételt. A spenótot én sem szeretem, de a sóskát krumplival, tojással és kenyérrel nagyon is.

- Rendben. Körülbelül fél óra és kész van, majd szólok – kacsintott, majd becsukta az ajtót, mikor elment. Szerettem anyát, amiért ennyire közlékeny és jó fej. Nem csak velem, de a barátaimmal és Marcival is. Persze neki is voltak határai, amiket nem igen szeretnék átlépni, de hálát adok az égnek, amiért ennyire nyitott a dolgokra.

Teljesen elfeledkeztem a levélről, úgyhogy nemes egyszerűséggel vágódtam be az ágyamba és bekapcsoltam a tévét. Vagy negyed órán át keresgéltem a csatornák között, mire megragadta a figyelmem az esti híradó. A szokásos elrabolta-megverte-megerőszakolta sztori volt, persze a végén egy halálcuki kisállatos videót raktak be. Pár perc múlva már hallottam anyát ahogy szólt a vacsora miatt. Felugrottam és lesiettem az étkezőbe.

- Milyen napod volt? – kérdezte apa az asztal másik feléről. Erre a kérdésre nem adhattam azt a kitérő választ, hogy semmi, ugyanis ilyenkor elönti a vér apa fejét, és lényegében kiborul, hogy ha nem történik semmi minek járok iskolába. Jó kérdés.

- Fárasztó volt. Nagyon. Órák után azonban bejött az ofő és elmondott néhány tudnivalót a kirándulással és a ballagással kapcsolatban. Lényegében ennyi.

- Nagyon megerőltető lehetett – nézett rám halvány mosollyal az arcán apa. Tipikusan az a fajta apa volt, aki adta a kemény diót, de a lányával kegyetlenül őszintén tudott beszélgetni, bármiről.

A vacsora gyorsan letelt, elvégre mindenki sietett a dolgára. Én még gyorsan átnéztem a dolgokat a holnapi kémia TZ-re, de hiába erőltettem magam, sehogy sem tudtam feldolgozni a poliszaharidok és a monoszaharidok mivoltját. Rettentően elfáradtam és gondoltam elteszem magam holnapra, de az íróasztalomon világító asztali lámpa nem igazán díjazta ezt az ötletem, és vakító fényével bevilágította az egész szobám, és talán még az agyamat is. Megpróbáltam átnyúlni az ágyról a lámpa kapcsolójához, de abban a pillanatban megláttam az asztalra helyezett borítékot.

Elöntött a kíváncsiság és igaz kicsit félve, de a kezembe vettem azt. Hiába forgattam, a feladóról semmi információ nem volt, mindössze egy B a bal felső sarokban. Amint jobban szemügyre vettem a bélyeget feltűnt, hogy az előző városomból, Siófokról adták fel. Enyhén szólva volt frusztráló a szituáció, de hát nem volt mit tenni, a kíváncsiság győzött, és felnyitottam a borítékot.

Egy gondosan és precízen összehajtott lap volt benne, amire mindössze csak a következő volt írva:

„A játék elkezdődött.”