Már nem is tartom számon, hogy hányadik napomat töltöm itt, távol az életemtől. A költözés eleinte megviselt, viszont amióta sikerült beilleszkednem és barátokat szereznem, valamennyivel könnyebb lett az a súly, ami eddig a vállamat nyomta.

Tulajdonképpen olyan, mintha a második életemet élném. Az előző gondtalan, biztonságkedvelő mondhatni konzervatív mivoltommal tökéletes ellentét a mostani „mindent ki akarok próbálni”, akaratos, megviselt és persze eszement életemmel. Mindezek ellenére viszont elégedett vagyok a mostani felállással, és büszke vagyok arra, hogy sikerült – még ha nem teljesen is, - de továbblépnem Brigi elvesztésén. Azt mondják, hogy a negatív dolgok jobban megragadnak az ember emlékezetében. Nos, ez tényleg így van. Nincs olyan nap, hogy ne várnám a telefonom csörgését és a kijelzőn világító „Brigi” feliratot. Minden nap azzal kelek és azzal ébredek, hogy a szívem és a személyiségem egy darabja meghalt akkor Brigivel. Mégis, megpróbáltam felülkerekedni ezen a fájdalmas emléken, és sikerült egy biztonságos életet összehoznom magamnak. Ezt persze a szüleimnek köszönhetem.

A reggeli készülődésem a telefonom hangos csörgése szakította meg. Kócos hajjal lépkedtem az ágyam melletti éjjeliszekrényhez, és a készülékért nyúltam. Marci♥ - villogott a kijelzőn. Mély levegőt vettem, és elhúztam a zöld jelzést.

- Jó reggelt drágám! – köszöntött a vonal túlsó végén Marci mézédes hangjával. Hiába, a legrosszabb reggeleken is meg tudott mosolyogtatni pusztán ezzel a pár szóval. – Fél nyolcra megyek érted.

- Rendben – feleltem mosolyogva, majd leraktam. Minden nap együtt mentünk be a gimnáziumba, mégis minden reggel felhívott.

A reggeli készülődésem ezután gyorsabb tempót kapott, ugyanis már vészesen közeledett a fél nyolc, de én még mindig csak pizsiben álltam a tükör előtt és sminkeltem magam. Soha nem díjaztam az erőteljes és kirívó sminkeket, de szerettem, ha van egy megjelenése az embernek. Általában szempillaspirált, tust és egy halvány, természetes színű rúzst szoktam használni, de volt olyan napom is, hogy egyáltalán nem nyúltam a sminkcuccaimhoz. Tekintve, hogy tavaszi idő ellenére alig van kint pár fok, egy fekete nadrágot vettem fel egy Simpon családos pólóval, amit egy rózsaszín szövetkabáttal koronáztam meg. Mindig is szerettem a figyelemfelkeltőbb és nem tömeg megjelenéseket, mondhatni a védjegyemmé vált a bármit felveszek bármivel mottó. Miután felkaptam az előre elkészített reggelimet kiviharoztam az ajtón. Valóban pocsék volt az idő, még azt is meg mertem kockáztatni, hogy perceken belül leszakad az ég, de szerencsére erre nem került sor.

Marci a kapu előtt várt. Szokásához híven a fekete-fehér-szürke kombinációt választotta, mégsem volt tömeg. Volt a stílusában valami egyedi, ami már attól a pillanattól fogva rabul ejtett, amikor megláttam.

- Szia – köszönt majd egy könnyed csókot lehelt az ajkaimra. Akaratom ellenére is beleremegtem a csókjaiba, hiszen annyira csodálatosak és mesébe illőek voltak, hogy féltem mindez csak egy álom.

Az iskolába vezető úton kitárgyaltuk a hétvége alatt történt kicsit sem eseménydús programjainkat. Én a német beadandót készítettem, Marci pedig a nagyszüleinél volt. A pár perces séta után meg is érkeztünk az iskolánk robosztus ámde gyönyörű épületéhez. A falak napsárgára voltak festve, az ablakpárkányok fehér díszítést kaptak, helyenként pedig feltűnt egy-egy fehér kő az épület széleinél. Hiába volt a város egyik legmodernebb iskolája, ha ugyanazok a típusú diákok jártak ide, mint egy másikba. Marcival egymás kezét fogva léptünk be a kapun, ám bármennyire is próbálkoztam, nem tudtam kizárni a körülöttünk lévő párok szeánszait, ami lényegében annyit tesz, hogy kellőképpen kitakarították a másik torkát. Na jó, lehet, hogy ez kicsit durva megfogalmazás volt. Mindenesetre nem erre a látképre vár az ember fia (vagy lánya) egy hétfői reggelen.

- Milyen órán lesz? – kérdeztem Marcit, miközben az emeleten található szekrények felé tartottunk. Marci az évfolyamtársam volt, mégis egy évvel idősebb mint én, ugyanis két tanítási nyelvű szakon volt, így volt neki egy nulladik, felkészítő éve. Ennek köszönhetően már tavaly megcsinálta a középfokú nyelvvizsgáját, én pedig itt szenvedek az iskolaváltással és a pótlással lassan egy éve.

- Magyar. HAN-nal – felelte tettetett lelkesedéssel. A tanárnő úgymond kódneve volt a HAN, ugyanis a rendes neve Horváth-Andalics Nóra, de ki az, aki a háta mögött is így hívja a tanárját? Egy élet, mire kimondom a nevét, addigra meg már a mondandóm is értelmét veszti. A tanárnő alapjáraton jó fej tanárnak számít, ugyanis azon kívül, hogy bejön az órára, és elmondja mit olvassunk el, nem sok vizet zavar. Általában a tanári asztalnál ül és a telefonját vagy néha a tabletjét nyomkodja. Egy ideig terjedt az a pletyka, hogy a Candy Crush-al játszik, ámbár nem tudom, hogy ez igaz-e vagy sem.

- Kitartást – nevettem el magam, és egy gyors puszi után elváltunk egymástól. Marci szekrénye a folyosó másik oldalán volt, az enyém meg az iskola talán legeldugottabb részében.

Kedvtelenül csoszogtam végig a padlón, ám amikor megláttam a szekrényben kotorászó barna hajú lányt egyből jobb kedvem lett.

- Mi a kurva… - kezdte, amikor erőteljesen meglöktem, aminek következtében beverte a fejét a szekrény hátuljába. Danielláról tudni kell, hogy egy két lábon járó káromkodási lexikon, és szabadidejében cigányátkokat olvas, amiket előszeretettel dobál az osztályban, vagy éppen mások háta mögött. – Ja, hogy csak te vagy az – mondta megjátszott szánalommal, majd megölelt. Igen, ilyenek a legjobb barátok. Vagyis hát…

- Mi volt a hétvégén? – kérdeztem kíváncsian, ugyanis Dani mindig belekeveredik valami óriási slamasztikába, amiről órákig tud mesélni, én pedig jót szórakozom rajta.

- Meg fogsz lepődni, de semmi érdekes nem történt – jelentette ki komoran. Némi csalódottságot véltem felfedezni a hangjában, de amikor rá akartam kérdezni eszembe jutott, hogy a papája beteg, így valószínűleg vele töltötte a hétvégét.

Pár perces hallgatás és tankönyvkeresés után – ami elég nehéz feladatnak bizonyult, ugyanis a szekrényünk előbb hasonlítható egy atombonba által elpusztított területre, mint két iskolás lány raktárára – elindultunk a terem felé. Kicsit sem lepődtünk meg, amikor az osztályunk fele körben ülve kártyázott. Igen, olyan fejlett értelmi szinten vagyunk, hogy a minden létező szabadidőben való zsírozáson kívül nem sok életjele van az osztályunk számottevő részének.

Ami az órákat illeti. Csigalassúsággal teltek, de én már a második órán a hajam téptem. Azon szerencsés diákok közé tartozom, akiknek egy nap több órája van, mint anyukámnak munkaideje. Van, hogy 8 tanórán át itt szenvedek, igaz, a 6. óra körül már használhatatlan állapotba kerül az agyam. Danival általában végigbeszéljük az órát, de eddig soha nem volt ránk panasz. A füzeteim mindig rendben voltak, és mondhatni az átlagomat tekintve erős négyes voltam, ami nem rossz, legalábbis egy olyan embertől, mint én. Az osztályközösségről szólva…, na az egy olyan ritka betegség, ami nálunk nincs. Tulajdonképpen olyan, mintha egy baráti körökből álló csoportterápiára járnék, ahol tudatlanoknak tartanak előadást az állatok emésztéséről, a sósav reakcióiról és a német nyelv szépségeiről. Akkor is egymásnak esnek a klikkek, ha semmilyen kiváltó oka nincs a „bandaháborúknak”, ugyanis ha nincs ok arra, hogy féktelenül marják egymást az osztálytársaim, akkor csinálnak. Erre tökéletes példa a Barbi és Dorcsi kombó, akik a város talán legelkényeztetettebb lányai. Legalábbis az egyikük biztosan. A másik meg csak szeretne olyan lenni, mint az egyik. Már akkor érezni az érdekbarátság szagot, amikor belépek az iskolába, de az, amit naponta látok minden elképzelésem felülmúlja. A két lány alfahímnek tekinti magát, mindig az övék az utolsó szó, nekik van a legnagyobb hangjuk, minden úgy van, ahogy ők akarják, és még sorolhatnám. Milyen nehéz is lenne az élet ilyen minden lében kanál lányok nélkül…

- Suli után? – kezdte a jól ismert költői kérdését Dani. Bevett szokásunk volt, hogy iskola végeztével ellátogatunk az egyik pubba, ahol általában egy sommersby kíséretében verjük szarrá a betévedt diákokat csocsóban. Úgy ismernek minket azon a helyen mint a rossz pénzt, mindig elnyerjük mások tétjét. Egyik alkalommal két, eléggé ittas állapotban lévő sráctól sikerült elnyernünk 3000 forintot. Én nem kérdőjelezem meg a befektetési dolgaikat, úgy hogy csendben elfogadtuk a jutalmunkat és leléptünk, mielőtt meggondolhatták volna magukat a fiúk.

Soha nem voltam az a „sárga földig leiszom magam” fajta. Egyszer történt meg, hogy apait-anyait adtam az ivászatba, aminek következtébe képszakadás és árokban fetrengés történt. Ezt a mai napig hallgatom apámtól, ugyanis szerinte nem csak magamra hoztam szégyent, hanem a családomra is. Ez még abból a korszakomból volt, amikor Brigivel voltunk és a bulizós események nagyjából havonta történtek meg, de akkor nagyon. Szerettünk kilépni a komfort zónából, ám sajnos azon az estén elég durván sikerült kilépnem. Mindenesetre a szüleim már azon a véleményen vannak, hogy biztosan tanultam az esetből és remélik, hogy többet nem fog ilyen előfordulni. Én ennek érdekében tartom magam edzésben a mindennapok során. Haha.

- Mehetünk – feleltem lelkesen, majd indultam volna ki a teremből a szekrényünkhöz, amikor belépett az osztályfőnökünk – aki egyben az angoltanárunk is – és bent tartotta az egész csapatot.